31. rész

- Látom a célpontot- legénység, készüljön a landolásra. Húzós utunk lesz - mondta Ctra.
- Jól van, Ctra kapitány- szólt közbe Hargita. Úgy tűnik, ő nem bírja ki, hogy ne kössön bele valakibe.
Közeledve az anyahajóhoz egyre több hívás érkezett a hajónk iránt, melyeket Aida gondosan visszaküldött a rendszernek.
- Attól tartok, ez a kis cselem, nem fog sokáig tartani, még úgy két perc, és kiszimatolják, hogy nem békés szándékkal jöttünk.
- Elég idióták, ha két perc kell nekik - húzta fel a ravaszt Hargita, majd az ajtó mellé állt - Szívesen közlöm velük hamarabb.
Ez idő alatt az anyahajó kinyitotta kapuit, mi pedig már bent is voltunk.
Kinéztem, de úgy tűnt, üres a terep.
- Szerintetek tudják már, hogy ellenségként jöttünk? Nem látok senkit sem odakint.
- Rendezvényt és meleg ételt vársz egy idegen hajó érkezésére, Ajsa? Ne legyél már ekkora barom. Valószínűleg fegyverrel sorakozva várnak minket kintről.
Figyelmen kívül hagytam "legkedvesebb" társam megnyilvánulását, majd úgy éreztem, nekem kell kilépnek először.
Fegyverem a kezem ügyébe helyeztem, majd a kinyíló ajtón óvatosan léptem ki a semmibe.
Ahogy arra emlékeztem, itt is minden sötét volt. A levegőből dög szag áramlott, amitől a kezemet egyből az orrom elé tettem. Tartályok és különböző nagyságú fém dobozok hevertek mindenütt. A talaj csúszott, mintha valaki zsírt kent volna szét rajta mindenütt.
- Ajsa, várj! - igyekezett utánam Aida - Ne menj egyedül legelöl!
Hátranéztem, a lány gondos léptekkel haladt utánam, mögötte pedig a legénységünk többi tagja.
- Valami nagyon nincs rendben - néztem vissza előre, a puskát az oldalamhoz tartva.
Előttünk csupán egy hosszú alagút volt, melyből a sötétség miatt semmit se lehetett látni.
Hargita a kezembe nyomott egy maszkot.
- Vegyétek fel! Úgy tűnik itt valaki nagy mészárlást végzett. Olyan büdös van, mintha több száz tetemet tárolnának itt.
- Lehet, nem tévedsz sokat - hajolt le Aida az egyik doboz mellé, majd felnyitotta azt.
- Á. Ez gusztustalan! - szólalt meg.
- Mi van a ládákban? - kérdeztem, bár én is tudtam a választ.
- Ajsa, emlékszel még mi volt az anyahajóban, ahol jártunk? Több emeletes volt - fordult mindenki felé - minden szint másra szolgált, volt, ahol az embereket rabságba tartották, és volt ahol kivégezték őket, megfosztva minden erejüktől. 
- Tudjuk, nagyokos, mi is ott voltunk emlékszel? - nézett rá a dühös lány.
- Igen. Talán, ha akkor nem jutunk ki, most mi is az egyik ilyen ládában lennénk. Holtan.
- Azt javaslom, induljunk el, és keressük meg az energia forrást. De előtte nézzük meg, hátha találunk túlélőket. Mindannyiunk hasznára válna a segítség.
- Nem úgy volt, Ctra, hogy a szeretett néped küldi a segítséget? - morgolódott tovább Hargita.
- De, de előbb látni akarják az energia forrást - a következő pillanatban egy különös szerkezetet vett elő - ennek segítségével kódolni tudjuk az adatokat, amit továbbítani fogok a ctra adatbázisba, ahol azonnal kutatni kezdik az anyagot. Mellesleg, Fred is ott van, segít a kutatóknak. 
- Nem biztos, hogy jó ötlet először kimenteni mindenkit. Ha megtaláljuk az energia forrást, és te továbbküldöd az adatokat, a segítség úton lesz ide. Amíg ők elindulnak, mi kiszabadítjuk azokat, akiket tudunk. Viszont ha először értük megyünk, fenn áll a veszélye, hogy az expedíciónk kudarcba fullad - mondta Aida.
- Ez szörnyű, de egyet értek vele. Ha ott leszünk, őket úgysem kezdik el kivégezni, sőt, megakadályozhatnánk hogy aki éppen ott van, azt ne öljék meg - mondtam el a véleményem.
- Rendben, akkor irány az energia forrás. Mindenki tudja, hogy néz ki. Valahol a hajó közepe felé lehet - mondta Aida.
- Legjobb lenne, ha én mennék elől. Ők az olyan lényekre vadásznak, mint ti, akiknek erejük van. Én, közönséges ember, és Hargita nem jelentünk számukra semmit. Ezért mi védhetünk titeket - mondtam.
- Ezt te sem gondolod komolyan - mondta Ctra.
- Ami azt illeti, én...
Folytattam volna, mikor három tapsot hallottunk a folyosó felől, majd a nagyapám lépett ki köreinkbe, háta mögött katonákkal.
- Nagyon ügyes vagy, Ajsa.
A francba, túl sokat beszélgettünk! Már előrébb juthattunk volna.
- Hát te élsz?
- Miért, meghaltam?  - nézett rám furcsán, majd kezét felém tartva egyszerűen rám lőtt.
Az utolsó kép, amire emlékszem, az az, hogy Ctra a nevemet üvölti, Aida lila pajzsot emel, és Hargita ordítva kezd lövöldözni. A szemem előtt minden világossá vált, majd hirtelen elsötétült. Olyan erőt éreztem magamban, amit még korábban nem, mégsem tudtam vele mit kezdeni. Tehetetlenül feküdtem a padlón, nem tudom, mennyi időn keresztül. A különös érzés, melyet kaptam, nem tartott tovább egy pillanatnál. Azután olyan fájdalom tört rám, melytől remegni kezdtem. A nyálam az arcomon keresztül folyt végig a padlóra. Ezzel a képpel vesztettem el az eszméletemet.

30. rész

Megfogtam a hajgumim, majd összekötöttem a hajamat. Így már biztos, hogy nem fog zavarni.
- A legfontosabb, hogy a küldetésre koncentráljunk. Semmi más nem számít! - pöffeszkedett Hargita.
- Azért szerintem elég fontos, hogy vigyázzunk egymásra. Mindig úgy haladjunk előre, hogy fedezzük a másikat. Így biztosan mindenki visszatér majd - beszélgettünk a folyosón, miközben sétáltunk a hajónk felé, mikor Fred állt meg előttünk.
- Helló - lenézett a földre, úgy beszélve hozzánk - Valamit szeretnék nektek mondani - mind csendben vártuk, hogy folytassa.
- Ajsa, tudod jól, hogy sosem akartam ezt az egészet. Veled menni. Ne értsd félre, nem miattad. Egyszerűen úgy érzem, hogy öreg vagyok már az ilyesféle háborúkhoz. Most, hogy újra itthon lehetek, lenyugodtam. Szeretnék a továbbiakban is itt maradni.
Hargita felemelte az öklét, féltem, hogy majd leakarja verni a nagyapám egykori barátját, de elé álltam, és még időben közbe szóltam:
- Köszönöm, hogy eddig velünk tartottál. Tudom, hogy nem kötelezhetek senkit. Akkor már az emberiség is a mi oldalunkon állna. Szomorú vagyok, hogy így döntöttél. De elfogadom - odaléptem elé, és átöleltem. 
Mikor mindenki elköszönt tőle, tovább indultunk az új járművünk felé.
Az új űrhajó elég tágas volt ahhoz, hogy mindannyian elférjünk benne, mégis elég apró ahhoz, hogy ne szűrjenek ki minket.
Az irányítóhoz mentem, ahol Ctra állt.
- Bonyolultnak látszik - jelentettem ki.
- Valójában nem az. Én fogom irányítani. Több tíz éve irányítom ezeket a hajókat.
- Mit tud?
- Van rajta lopakodó, és robotpilóta ...
Ahogyan magyarázott nem igen figyeltem oda, csak bámultam ki a szememből.
- Minden rendben, Ajsa? - kérdezte, közben megérintette a karomat.
- Persze, csak félek. Szerinted, mindannyian visszatérünk majd?
- Hmmm - habozott. - Ha összetartunk, akkor biztosan sikerrel járunk majd. Nem lesz semmi gond, ne aggódj.
- Te tényleg bízol benne igaz?
- Igen - mosolygott rám, majd átölelt.
- Figyelem, indulásra felkészülni. A hajó elindul! Ctra beindította a szerkezetet, és már el is indultunk a végtelenbe. Talán visszatérünk, talán nem. A legfontosabb, hogy együtt csináljuk végig! Mi mind, akár egy csapat, akik együtt legyőzhetetlenek...

Az olvasók kérésére, holnap reggel újraindul a blog :)
9-12 óra között hozom az új részt ^^
További szép estét :) ... 

Üdvözlök mindenkit! :)
Mostanában leálltam ennek a blognak az írásával, különböző okok miatt... Most telt el annyi idő, hogy úgy érzem, szívesen folytatnám.. Tehát a kérdésem a következő:
Szeretné valaki, hogy folytassam a történetet? :)

29. rész

Hamarosan a többiek is beszálltak a repülőbe.
- Merre megyünk kapitány? - kérdezte Fred, én pedig Ctrara néztem.
- Mit gondolsz, a néped szívesen fogadna minket? . kérdeztem tőle.
- Ezt egyféle képen tudhatjuk meg.
- Végre, hazamegyünk! - kiáltott Fred
Mosolyogtam, hisz neki az a nép az otthona. Ott találkoztam vele, nagyon jól tudom, hogy mennyire nem akart elmenni, de mégis megtette. Értem tette meg.
Leültem egy székre, miközben haladtunk a ctra nép felé. 
Már órák óta utaztunk, kicsit hátradőltem, és becsukott szemmel ülve elaludtam. Később arra ébredtem fel, hogy valaki megérinti a vállamat.
- Ébresztő, megérkeztünk. - szólt hozzám Aida
- Még senkit se láttam így átaludni valakit, miközben áthaladunk egy féregjáraton.
- Mi? Itt is vagyunk? - álltam fel, mint aki végig ébren volt - akkor indulás!
Lassan kinyílt a hajó ajtaja, mi pedig egyesével kijöttünk rajta. Két hosszú fekete ruhás ctra várt minket, majd beszélgetni  kezdtek Ctra-val.
- Gyertek, a tanács már vár minket - mutatott előre
- Reméljük ez a nép kedvesebb lesz - förmedt fel Hargita
- Biztosan az lesz - mosolyogtam
A folyosó hosszú volt, sokáig haladtunk rajta, de végül odaértünk a tanácshoz.
- Az őrök azt mondták, szinte azonnal fogadnak majd minket - nyitotta ki az ajtót az egyik fekete ruhás, mi pedig beléptünk.
A terem hatalmas kör alakú volt, de csupán egyetlen lény ült bent.
Ctra mindannyiunkat bemutatott a saját nyelvükön, majd elmagyarázta a helyzetet, hogy háborút kell indítani a háború ellen.
Hosszasan tanácskoztak, közben végig Fredet figyeltem, hogy milyen fejet vág, volt amikor beleegyezően bólintott, és volt amikor rázta a fejét.
Amikor véget ért a megbeszélés, Ctra elköszönt, majd kiléptünk az ajtón. Egyszerre kezdtünk el üvöltözni, hogy mit beszéltek meg, Ctra pedig csak mosolygott.
- Nyugodjatok meg, minden rendben van. A népünk támogatja a döntést. Ráadásul - fordult Aida felé - elindult egy üzenet a néped felé, hogy álljanak mellénk. 
- Ez fantasztikus hír - mondtam - bár csak az emberiség is mellénk állna - szomorodtam el
- Van itt még valami. Emlékeztek arra a fehér anyagra? A tanács mintát akar belőle. Így új feladatunk lett. Vissza kell térnünk a hajóra, hogy szerezhessünk belőle egy darabot. 
- Nem akarok visszamenni! - háborodott fel Fred - legutóbb majdnem otthagytam a fogam
- Nagy a kockázat, ezt mindannyian tudjuk. De a célunk nagyobb. Emellett biztos vagyok benne, hogy vigyázunk majd egymásra -mondtam, mire Aida félig átölelt, Hargita pedig forgatni kezdte a szemét
- Nyálasan beszélsz... De most igazad van. Verjük szét a nyomorultak hátsóját! - üvöltötte Hargita
- EZ A BESZÉD! - mondta Ctra, majd mind megöleltük egymást. Volt, aki ezt nem akarta, mint például Joakim, aki semmit se értett, vagy Hargita, aki egyszerűen utál minden érzelmet.
- Van itt még valami - mondta Ctra, mi pedig kérdőn néztük - mindannyian kapunk új ruhákat, a küldetésünkhöz
- Na ez már tetszik - mondta Hargita
Az új egyenruhánk rövid ujjú  fekete ruha volt, a derekán lecsatolható  fegyvertartóval, hozzá két mini pisztoly, és egy nagy puska. Erre vehettük rá az űrruhánkat, ami szintén fekete volt.
Mindannyian kaptunk magunknak egy szobát, ahol átöltözhettünk és pihenhettünk indulás előtt. Már készen voltam, szóval mászkáltam. Volt a szobában egy tükör, egyenesen az ajtóval szemben. Mellette pedig egy kis szekrény. A régi ruhámat oda tettem rá, de mikor letettem, éreztem, hogy valami koppant. Volt benne egy kés, ami még a 4 órás edzési tanfolyamunkon mindenkinek kötelező volt. 
Kivettem, a tükörbe néztem, majd hirtelen mozdulattal levágtam a hosszú, hullámos hajamat, sokkal rövidebbre, ami könnyedén esett a földre.
- Te meg mit csináltál? - lépett be Ctra a szobába
- Amúgy is túl hosszú volt. Idegesített volna - mondtam, közben összefogtam, majd befontam. 
- Fél óra és indulunk, csak szólni szerettem volna - mondta

28. rész

A következő nap, szinte pillanatok alatt eltelt. Várakozás közben nem töltöttünk sok időt, inkább mindannyian külön voltunk. Egyesével. Azon gondolkoztam, meglátogatom a nagymamám, de végül nem tettem. Nem éreztem, hogy látnom kell...
Végre pedig elérkezett a pillanat, amire mindannyian vártunk. A tanács döntést hozott. Egy katonát küldtek elénk, hogy a tárgyalóterembe vigyen minket. 
A folyóson sétálva, én haladtam legelöl, mögöttem Ctra, a lányok, leghátul pedig Fred és Joakim. 
A terem ajtajához érve, utoljára hátranéztem, hátha valaki mellém áll, de nem jött senki, szóval egyedül léptem be elsőként a terembe.
- Örülök, hogy mind itt vagytok. A tanács döntött az ügyetekben - állt fel az idős asszony.
- Próbáltuk felvenni a kapcsolatot, hátha sikerül valakivel - mondta az egyik idős férfi.
- Milyen kapcsolatot? A kapcsolat itt van! - utaltam ezzel a többiekre mögöttem.
- A döntésünk tehát a következő - folytatta szigorúan - Én, mint az Északi nép vezetője, ezennel kijelentem, hogy az emberiség nem hajlandó részt venni a háborúban, sem semmilyen felkelésben...
- MI? - szóltam a szavába
- Hacsak.. hacsak nem képesek összehozni egy gyűlést a további népek vezetőivel. Ezennel a gyűlést berekesztem - kiáltott egyet, majd a hátsó ajtó felé indult, ahogyan a másik három vezető is. 
- Várjanak! - szaladtam utánuk - Kérem, had mondjak még valamit - Csak nyugodtan, azt hiszem, a döntésünkön ez már amúgy sem változtatna -mondta egyikük gúnyosan, majd mind a négyen visszafordultak.
- Tudják, azt gondoltam, az emberek gyávák. Hogy csak megfutamodnak, és egy kis lyukban próbálnak felkészülni az esetleges támadásra. Azt hiszik, ezzel bármit is elérnek! - kezdtem kissé kiabálni - De tévedtem - vettem lejjebb a hangsúlyt -  Az ember nem gyáva, sokkal inkább önző!
- Ajsa - állt mellém Fred, de nem érdekelt a jelenléte, folytattam.
- Évek óta képzik a katonákat, erre mikor szinte az ölükbe hullana a lehetőség, hogy talán segítsenek másokon, nem teszik... Mert maguknak akarják ezt az erőt. Ez önző dolog. Hát ezért kellett minden nap négy órát a fegyvermesterséggel foglalkoznom? Ennyit érne a szó, hogy összetartás? Miért van ilyen kifejezésünk, ha használni nem tudjuk? - mondtam, mire már teljesen kiborultam - Elegem van az emberekből... - ez volt a végszó. A teremben mindenki csendben végignézte ahogyan kisétálok az ajtón.
A folyosó vége felé futni kezdtem, egyenesen a hajónk felé, amivel érkeztünk. 
Beszálltam, majd pár könnycsepp futott végig az arcomon, amikor valaki más is beszállt a hajóba.
- Nagyon a szíveden viseled a többi nép életét - mondta Aida
- Más a fontos nekem, mint nekik. Ennyi az egész.
- Valóban?
Sóhajtottam egyet, majd leültem.
- Tudod, sosem éreztem magam igazán "embernek". Mindig mást szerettem volna, mint ami volt. Biztos, hogy más is érzett így, csak nem merte kimondani. Nekem ez, ami itt van, nem élet. Nem érzem magam otthon...
- Ez minden oka? 
Vártam. Mit is válaszolhatnék erre? Mondtam, amit helyesnek láttam.
- Nem! Más oka is van, hogy fontos, mégpedig... Ti.
- Mi? - nevetett fel - gondolom Hargita a legnagyobb oka

27. rész

A nő egy lila burkot teremtett maga köré, ezzel kikerülve a támadást. Kérdőn feléjük néztem, mire mind a ketten abbahagyták, és oda jöttek hozzám.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem.
- Nem tudom, valahol a laborba - válaszolta Hargita - De Ctra nem veled volt? - kérdezte, és láttam az arcán, hogy kicsit gúnyosan mondja.
- Dolga volt valahol - válaszoltam a földet nézve - Megkereshetnénk a többieket, kezd elegem lenni ebből a helyből.
- Te laktál itt -  nevetett Hargita
- Az igaz, de csak laktam - nem álltam le vele veszekedni, inkább elindultam egyenesen, dél felé.
- Nem akarod meglátogatni a szüleidet? - lépett mellém Aida.
- Nem. A nagymamám számára terhet jelentek.  A szüleim pedig... Nekik nem lehet megfelelni. 
- Nem is hiányoznak?
Sóhajtottam egyet, de nem mondtam semmit sem. Ezt elegendő válasznak gondoltam. Hiszen persze, hogy hiányoznak, mégis csak a szüleim, és a nagymamám. Ha tudná, hogy a férjéből mi lett. De ezt sosem tudhatja meg. Jobb, ha úgy tudja, ahogyan most. Félő, mivel a tanácsnak beszámoltam mindenről, az ő fülébe is eljut.
- Nem hiszem, hogy a tanácsnak két napra van szüksége, hogy választ eredményezzen - förmedt fel Hargita
- Nincs két napra szükségük, a tárgyalást órák alatt levitatják. De el kell küldeniük az eredményt a  polgármesternek. Aki talán ma ezt már nem is fogja látni. Türelem. Az első napnak hamarosan vége. Itt minden sokkal rövidebb. - mondtam, majd gyorsabb léptekkel lehagytam őket. 
Láttam Ctrat kicsit messzebbről, ahogyan ül egy kövön, gondoltam, oda megyek hozzá.
- Baj, ha itt maradok? - kérdeztem tőle
- Nem vagyok beszédes kedvemben.
- Nem kell, hogy beszélj - mondtam és egy ideig ott álltam mellette. Vártam, hogy megtörjön, és hozzám szóljon. Mondjon valamit, de semmi. Ránéztem az arcára, de az semmit mondó volt. Nem tudtam kitalálni, hogy mire gondol, és ez zavart, amikor egy katona autó közeledett felénk. Odaérve hozzánk, az egyikből kiszállt az egyik ember, és mérgesen felém tartott, amire Ctra felállt és mellém lépett.
- A tanács egyik tagja megkért, hogy biztosítsunk nektek szállást. Kövessetek! - mondta, majd vissza szállt az autóba. 

26. rész

Ctrat egy hatalmas kőtömbhöz vezettem.

- Gondoltam, ha az tetszik neked, ez is fog - utaltam a kezében lévő kavicsra

- Valóban gyönyörű - lépett egyet előre - Nem értem, miért nincsenek ilyenek a mi bolygónkon.

- Biztos sokkal érdekesebbek is vannak.

- Ez a kő hatalmas erőt rejt. Érzem.

- Miféle erőt? - kérdeztem, mert Ctra egyre titokzatosabbá vállt

- Nem tudhatom pontosan - Mi az, amit szeretsz ebben a bolygóban?

- Van egy két dolog, ami tetszik rajta - mondtam, közben a szemébe nézve, amitől elvörösödtem. Idegen érzés volt.

- Mindenhol van minek örülni

- Irigylem a hozzáállásod. Mindig pozitív vagy, segítesz másokon...

- Csak annak, aki megérdemli azt - mondta a szemembe nézve

- Óóh. Azt hiszem, itt az ideje visszamennünk a többiekhez - mondtam zavarodottan, majd elindultam egyenesen, de ő utánam kiáltott.

- Mégis mitől félsz Ajsa?! - kérdezte tőlem Ctra

Megtorpantam majd hátranéztem

- Mégis mitől kellene félnem?

- Felejtsd el

Elindultam felé, majd megálltam előtte. 

- Nem félek tőled. Ahogyan mástól se

- Akkor miért menekülsz?

- Nem menekülök - mondtam szinte suttogva, mire a két kezét a vállamra helyezte

- Akkor mire vársz? - kérdezte mélyen a szemembe nézve

Lehunytam a szemeimet, nem akartam ránézni, de ő végigsimította a kezével a vállamat, mire kinyitottam a szememet. Utoljára még rám nézett, majd elsétált.

Nem teljesen értettem, hogy pontosan mi is történt, annyira gyors volt minden. A gyomrom fel le ugrált, hánynom kellett.

Láttam, ahogyan eltűnik, egyenesen Fred háza felé. Ránéztem a kőre, ami mellett pár perce még együtt álltunk, majd elindultam az ellenkező irányba.

Pár perces gyaloglás után, egy lila fényt láttam előttem. Ösztönösen futni kezdtem felé.

- Aida! - kiáltottam, majd mikor befordultam a sarkon, láttam, ahogyan Aida és Hargita egymással küzd.

Hargita felugrott egy háznak a tetejére, majd eltűnt, Aida pedig folyamatosan küldte felé a fényeket.

- Mi történik itt? - kérdeztem Aidától, aki kissé meglepődve fordult felém, közben rám irányítva egy lila fénycsóvát.

- Megvesztél? - ugrottam arrébb - Hol van Hargita?

- Itt, Főnökasszony - ugrott le mellém

- Mit műveltek?

- Játszunk . Egyszerűek a szabályok. Csak figyelj - mondta, majd Aidára lőtt.

 

Vasárnaptól minden helyre áll .. :) És köszönöm a türelmet.. :)

25. rész

Kicsit szorongva vártam, hogy valaki mondjon már valamit, de ők csak meredtek ránk.
- Én, mint a tanács elnöke - állt fel egyikük - elrendelek két napot, mely arra szolgál, hogy döntsünk az álláspontunkról. Köszönöm - befejezte a mondatát és az ajtó felé mutatott
Mindannyian egyszerre indultunk el kifelé.
- Most mi lesz? - kérdezte Aida
- Várunk míg döntenek.
Az emberek a folyosón mind méregetve néztek minket.
- Van két napunk, talán tölthetnénk pihenéssel, kitudja, legközelebb mikor lesz rá alkalmunk - vetette az ötletet Fred
- Nem tudom, talán, egy kis pihenő belefér.
- Rendben, akkor először elmehetnénk megnézni a labort! - Fred
- Vagy robbantsunk fel egy követ - ajánlotta Hargita, majd mellé állt Aida, egyetértve az ötlettel.
- Esetleg Ajsa megmutathatná nekünk a bolygó néhány részét - mondta Ctra
- Akkor alkossunk csapatokat. Én és Aida felrobbantunk egy követ! Freddel menjen Joakim, Ctra meg megy majd veled. - mondta nekem Hargita.
- Rendben, de akkor.. - folytattam volna, de Aidáék egy pillanat alatt eltűntek, pont mint Fred és Joakim. 
- Mit szeretnél látni? Vannak errefelé kövek, sziklák, meteorit darabok, esetleg bemehetünk egy parkba, vagy ilyesmi.
- Park? 
- Igen, mikor az emberek ide költöztek, több parkot alakítottak ki, de nem sokan látogatják őket, mindenki a fegyverekkel foglalkozik.
- Már értem, miért vagy ennyire jó lövész.
- Nem, nem vagyok én olyan jó - mentegetőztem, közben pedig elindultunk.
- Mi volt a valódi oka, hogy a Földre szerettél volna menni? - sétáltunk egymás mellett.
- Találtam egy könyvet, amiben a Földről írtak adatokat. Képekkel volt tele. Teljesen más környezet volt. Én még... soha sem láttam madarat, vagy pillangót, semmit. Vágyom arra, hogy futhassak egy mezőn anélkül, hogy fegyvert kéne tartanom a kezemben. Vágyom a napsütésre, a napozásra, hogy milyen lehet búvárkodni vagy szörfözni. Ezek csodálatos dolgok. De itt mi van? Csak kövek parkok és fegyverek. Az egész bolygó bűzlik a félelemtől. Tudod, a sötétségben a napról álmodok, érzem azt a szívemben.
Ctra nem szólt semmit, csak megállt mellettem és mosolyogva nézett. Kissé félve mellé álltam nem tudtam, hogy fogadta amiket mondtam neki.
- Ezek nagyon szép álmok. 
- Éppen ez velük a baj, hogy álmok - lehajoltam a földre és felvettem egy kis sárgás kavicsot, de Ctra kivette a kezemből.
- A mi bolygónkon nagyon érdekes állatok élnek, a növényzetről nem is beszélve. Kavicsok is vannak ott, de ilyet még nem láttam - méregette a kis darabkát a kezében.
- Ez csak egy kő. 
- Lehet -mondta, majd eltette
- Ennyire tetszik? - kérdeztem nevetve
- Ami ma még nem érték, később válhat azzá.
Néztem, de eközben megérkeztünk a park elé, én pedig megálltam. 
- Tudod mit? ne menjünk be - mondtam egyszerűen
- Miért? 
- Mutatok valami jobbat - mondtam, majd megfogtam a kezét és elhúztam őt.
Sokáig sétáltunk, mire megláttuk azt, amit mutatni akartam.

24. rész

Mikor látóhatárba került a bolygónk, felálltam és elkezdtem pakolni. 

- Mostanra már biztosan tudnak rólunk. Lehet, hogy a katonák ránk fognak támadni.-mondtam.

- Ne aggódj. - mondta Aida.- Mi is veled megyünk.

- Rendben, de van egy tervem. Először csak én megyek. Ti kint fogtok várni engem.

- A katonaság elfog fogni.- rázta a fejét Fred.

- Nem fog, ha én vele megyek.-lépett előre Ctra.

- Ez lesz a legnehezebb kérés, de bízok benne, hogy hisznek majd nekünk.

Ahogyan elértük a bolygó felszínét a rádió jelzést hívott. Tudni akarták, kik vagyunk, én pedig bemondtam a hajó adatait és a sajátjaimat is. Békés szándékból jöttünk, mindent tudniuk kell. Mikor földet ért a hajó, már láttuk a közelgő katonaságot. Kinyílt az ajtó. Én léptem ki először. A velünk szemben lévő hadi autóból kilépett egy magas, fiatal katona. Nem vártam meg, hogy megszólaljon.

- A tanáccsal kell beszélnünk, most!-jelentettem ki.

- Attól tartom, hogy ez lehetetlen. Maga ellen körözés indult. Több szabályt is megszegett. Ellopta nagyapja hajóját, engedély nélkül hagyta el a bolygót, rátámadt a katonaságra, nem engedelmeskedett. Attól tartok le kell tartóztatnom magát.- lépett felém, mikor Ctra kilépett mellé, amitől a katona egyből visszalépett.

- Ismétlem, a tanáccsal kell beszélnem.

- Rendben, kövessenek.- láttam rajta, hogy kicsit megijedt a látványtól.

A katona beszállított minket az autóba. Utoljára még a hajónk fele néztem. Láttam egy kisebb lila fényt.

Nem mentünk sokat mikor kiszállított minket. Egy hatalmas fémépülethez mentünk. Az épület bejárata felett egy hatalmas C betű díszelgett. Ez volt az új bolygónk jelképe. Mikor az emberiség ideköltözött, úgy vélte, egységes népet kell alkotnia, mindenki egyenrangúnak számít. Így többé nem voltak országok, nem voltak határok, csupán egy nép,Commonality, míg végül a bolygó neve is ez lett. A folyosón, amin végig sétáltunk, mindenki minket nézett. Hisz az embereken kívül még nem sok idegen fajt láttak.

- Itt üljenek le kérem, megnézem, mikor tudják magukat legközelebb fogadni.

Ezzel a katona otthagyott minket, ő pedig bement a tanácsterembe.

- Mit gondolsz, be fognak engedni minket?- kérdezte Ctra.

- 60.- jelentettem ki, ő pedig kérdőn nézett rám.

Azt hiszem megértette, hogy nem.

- 56..

A folyosó végére egy üzenet érkezett, mire az ottani haderők üzeneteket kezdtek küldeni, közben folyamatosan minket néztek. Míg Ctra figyelte az eseményeket, én számoltam.

- 45..

Oldalról egy lila fény csillant fel, de erre sem kaptam fel a fejemet, csak számoltam tovább.

- Ez itt valami szokás? Hogy számolgattok várakozás közben?

- 27..

Két katona elindult felénk, még a folyosó elején voltunk. Az egyikük a fegyveréért nyúlt, habár ezt észrevétlenül szerette volna, nem sikerült neki. Egyre közelebb értek már hozzánk.

- 5, 4, 3..

 Az ember megfogta fegyverét, és ránk akart lőni.De a golyó megakadt a levegőben előttünk és egyszerűen lepattant.

- Egy.- jelentettem ki, felálltam, majd berontottam a tanácsterembe.

Az ajtót két kézzel nyitottam szét, majd léptem be.

- Hallatlan.-förmedt rám az egyik idősebb ember bentről.

- A nevem Ajsa. Erről a bolygóról származom, ő itt a barátom, Ctra.-lépett mellém.-Nézzék, az  emberiség, a fajok, bajban vannak.

- Miről beszél ez a nő?-kérdezte egy másik. _ Egyáltalán, hogy volt bátorsága betörni ide?

Négy férfi ült velem szemben, oldalt pedig egy nő.

- Meg kell érteniük. Jártam a Föld környékén. Egy teljes flotta van ott. Mindent lefognak igázni. Nem hagyhatjuk, harcolunk kell!

- Azt se tudja mit beszél.

- De, tudja.-lépett mellém Hargita majd Fred.

- Maguk meg kicsodák?

- Nem emlékszik rám? Hisz maguk száműztek engem.-förmedt rá Fred.

- De, már igen. A feltaláló.

- El kell hinniük, hogy más fajokkal van tele a naprendszer, akikről csak azért nem tudtunk, mert annyira elvoltunk zárkózva mindentől. De ez nem mehet tovább. Ha tétlenül várakozunk, akkor lerohannak minket.

- Badarság.

- Miért ennyire tudatlanok?- állt fel a nő.- Had mondja el, amit szeretne.

- Köszönöm. Elszöktem a bolygóról, mert úgy éreztem, ha itt maradok, tudatlan maradok. Látni akartam a Földet, hogy milyen volt régen.. Akkor találkoztam először Freddel, majd Ctraval. Megakartam találni a nagyapámat, és végül sikerrel is jártam. Csak hogy a nagyapám nem az emberekkel harcol. Az egyik anyahajót irányította. Minden hajón van egy-egy erőforrás, amit a lényekkel táplálnak. Olyan lényekkel, akiknek biotikája van, vagyis ahogy az ember mondaná, természet feletti képessége. Ez ad nekik is erőt. Az embereket pedig egyszerűen megölik. Én magam is láttam egy nőt. Hinniük kell nekem. Ha most nem cselekszünk, később már nem is lesz miért.

- Milyen lényekre gondoltál, és milyen erejük van.

Abban a pillanatban egy éles lila fény villant fel mellettem, majd megjelent Aida.

- A nevem Aida. Egy messzi bolygóról érkeztem. A mi fajunk képes erre az energiára. Páncélt tudunk alkotni, és láthatatlanná tesszük magunkat.

- A nevem Ctra. Vagyis, nem, de itt már elkönyveltek annak. -mondta, erre én kicsit elvörösödtem. - A mi fajunk képes erőt felszabadítani magából és gyógyítani.

- Aida mögül belépett Joakim, aki elkezdett valamit mondani, de senki nem értette azt.

Egy kicsit nevettem, ahogyan a kis termetű lény próbálta megértetni magát, de nem sikerült neki.

- Tanács? Hogy dönt? Azt hiszem, eleget hallhattunk és láttunk.- mondta a nő, közben a többiekhez fordulva.

23. rész

Ctra hátrébb lépett egyet, majd látta, hogy könnyezek, amin mosolyogni kezdett.

- A többiek a hajón vannak. Pillanatok alatt kitudunk innen jutni, de nagyon sietnünk kell.-mondta

- Fred és ki?-kérdeztem

- Joakim. Indulnunk kell. 

- Gyertek velünk.-mutattam a két lányra, akik bólintottak, majd elindultunk.

Nem kellett sok idő, szinte észrevétlenül kisurrantunk. A hajónk ott állt. Mind sietősre vettük, mikor közelebb értünk, kinyílt az ajtó, majd beszálltunk. Fred vezetett. Egy gombnyomásra megnyílt az anyahajó ajtaja, ami a szabadulásunkat mutatta.

- Ki fognak szúrni minket.-mondtam, mire Aida felállt, és odasétált a fal mellé. A két kezét rátette, majd erős lila fény árasztotta be az egész szerkezetet. Csodálva néztem, hogy milyen erő rejlik ebben a fajban.

- Most már minden rendben.- mondta egyszerűen.- Mi a terv?

- Visszamegyünk a ctrákhoz és segítséget kérünk.- mondta Fred.

- Gondolod, hogy segítenek? Rengeteg hatalmas űrhajó van. Óriási flotta kéne, hogy letudjuk győzni őket.

- Amint látom, nem csak ők rendelkeznek biotikával. Megtiszteltetés, hogy találkozhattam magával.- fordult Fred Aida felé. 

- Ez nevetséges!-förmedt fel Hargita.- Az emberek sose fognak segíteni, még azon se csodálkoznék, ha melléjük állnának. 

- Miért állnának melléjük?-förmedtem rá.

- Azért, mert ez egy sokkal erősebb nép. Félnének a veszteségtől, ezért inkább melléjük állnának. 

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. 

- Próbáld csak ki, ha ennyire okos vagy. Menj vissza, és kérd a segítségüket. Már ha egyáltalán szívesen látnak téged. - gúnyolódott Hargita.

Nem mondtam rá semmit, okosabbnak láttam, ha most inkább csöndben maradok, habár legszívesebben leütöttem volna.

Pár percig még morcos szemmel néztük egymást, később már inkább úgy tettünk, mintha egyikünk se lenne jelen. Épp a hajó radarját figyeltem, mikor Ctra odaült mellém.

- Örülök, hogy jól vagy már.-mondta

- Én pedig, hogy nem vesztettelek el titeket.- mondtam, majd keresgéltem tovább a megfelelő utat.

- Persze. Gondolkoztam egy két dolgon. Ha szeretnél beszélni az emberekkel, akkor menjünk el. Talán hallgatnak rád.

- Hargitának valamennyire igaza volt. Az ember egy makacs nép, nem biztos, hogy meghallgatnának. Sőt, mivel elszöktem, talán el is fognának.

- Lehet, hogy van ott még olyan, mint te. Meg kell próbálni. Ha elmondod, amit láttál, a nagyapádat, hogy mennyien vannak. Megfogják érteni.

- Nem tudom. Túlerőben vannak, és még csak nem is ismerjük őket. Milyenek ha támadnak. 

- Valamit megtudtunk Freddel, amíg kerestünk titeket. Emlékszel még a hajón lévő fehér erőforrásokra?

-Igen.- feleltem, majd hallgattam tovább kíváncsian.

- Megtudtunk, hogy szerves anyagból áll össze. Viszont tévedtünk, nem a hajót irányítják vele, hanem magukat. Ezekből szerzik az energiát a testükbe. Olyan, mint valami féle táplálék, amit a különböző lényegből szereznek. Ezért fogják el őket. Egy szerkezet segítségével képesek átalakítani a fogoly teljes szervezetét, ami szinte lebomlik, majd ezt az erőt gyűjtik bele abba, amit láttunk.

- Ez szörnyű. De, miért pont ez? Miért ezt eszik?

- Van még valami. A foglyok nagy része, olyan volt, mint Aida. Biotikai fegyverrel rendelkeztek. Ezek szerint nekik csupán ezekre a lényekre van szükségük. Elveszik tőlük ezt az energiát, mert nekik maguktól nincs. Így erősebbek lesznek. Ezért volt azon a hajón is három szint. A  legalsó szinten köt ki minden képességgel rendelkező egyed. Aidát is oda vitték volna.

- Téged is.-mondtam lesütött szemmel.

- De időben kiszabadultunk, ahogyan ti is. Fredet azért vitték oda, mert velem volt. Azt hitték, ő is olyan.

- Akinek nincs ilyen képessége? Azzal mi lesz?

- A hajók első osztályán tartják őket. Azt nem tudom pontosan, de nem jót, az biztos. 

- Most mi lesz? Ha elmegyünk a fajodhoz, ott mindenki olyan mint te. Mintha tálcán vinnénk nekik az "élelmet". Te se gondolhatod, hogy ezt hagyni fogom.

- nem is gondoltam, de nincs más lehetőség. Erősek vagyunk. Ha Aida is beszél a népével, és ők is mellénk állnak, akkor biztosan győzni fogunk.

- Úgy legyen. Most már biztos, hogy elakarok menni az emberekhez.-mondtam.

- Rendben.-mondta, majd felállt mellőlem és elment. 

Fél óráig ültem még ott egyedül, mikor visszajött.

-Megbeszéltem mindenkivel. Hargita nagyon húzta a száját, de nincs mit tennie. Azt hiszem, nem igazán kedvel téged.

Elnevettem magam, majd felálltam.

- Köszönök minden.-mondtam, majd átöleltem Ctrat.

Az utunk immár az emberekhez vezet, egyenesen a tanácshoz. bele kell egyezniük a harcba, nincs más választásuk. Ez nem az emberiségről szól, hanem mindenkiről. 

  

22.rész

Egyikünk se tudhatta mire vállalkozik, amikor belement ebbe a küldetésbe. Az alagút, amin elindultunk keskeny volt. A levegőben rothadt szag terjengett.

- Mit tartanak ezek itt?-kérdezte Hargita.

- Kezd sötétedni. Bármi is lesz itt, nagyon nem tetszik nekem.-mondtam válaszul.

- Maradjatok csendben.-meghallhatnak minket.-suttogta a harmadik.

Mind elcsöndesedtünk, habár legbelül tudtuk, valószínűleg mind tudják, hogy itt vagyunk.Talán erre vártak.

Már teljesen sötét volt, szóval felkapcsoltam a ruhámon lévő kis lámpát, amitől kivilágosodott az előttünk álló tér.

- A fal itt is olyan, mint az előző hajón, ahol elfogták a többieket.-óvatosan megérintettem, amitől azonnal belesüllyedt a kezem.Aida tovább lépett, majd eltűnt a sötétben.

Én egy helyben álltam, a falat tanulmányozva, amikor egy lila fényt láttam Aida felől, mire felkaptam a fejem. Lassan sétálva jött vissza.

- Ott vége van az útnak.

- Mi volt az a fény?-kérdeztem.

- Az? Az csak biotika. Mi legyen most?

- Egyszerű.- felemeltem a kezem, hozzáérintettem a falhoz, majd egyszerűen átsétáltam rajta. A túloldalon pár pillanat múlva ott volt velem a két lány.

- Klassz. Ezt nem tudtam. Még a végén kiderül, hogy jó vagy valamire.-gúnyolódott Hargita.

Ügyet se vetve rá, pillantottam előre. Ugyan az volt ott is,mint a másik hajón. Egy hatalmas fehér gumó, felakasztva. De nagyobb volt és úgy tűnt, mozog. 

- Mi a fene ez?-kérdezte Aida.

- Még nem jöttem rá. De az biztos, hogy a hajó irányítására szolgál. Azt hittem, voltatok már itt- Honnan tudtátok, hogy itt mit tárolnak?

-Aida.- kaptam a választ.

Két pillanatig még hezitáltam, majd megszólalt.

- A népünk intelligens, ha nem jössz, magamtól is kijutok a cellából. Különféle nyelveket is képes vagyok megérteni, mint a tiéteket, emberekét.Pillanatok alatt megtanulom, és perfektül beszélem. Hallottam, amikor a katonák a szintekről beszéltek. Ennyire egyszerű.

A lány magában nagyobb rejtélynek tűnt, mint a hely. 

- Nincsenek itt. Mennünk kéne, mielőtt más visz el minket.-mondta Hargita.- Szóljatok, mielőtt távoznánk. Szét akarom robbantani azt a trutyit a falon.

- Inkább ne tedd. Árammal teli. Nem járnánk jól. Szerintem okosabb lenne szétnézni, mielőtt távoznánk.

- Te már csak tudod.

- Nincs időnk. Jön valaki! Gyerünk, menjünk!- mondta Aida, majd mind visszaindultunk a sötét alagútba.

Kiérve onnan, a félelmünkkel együtt, a szagokat is bent hagytuk.

- Akkor menjünk a másik úton.Jeltettem ki, majd elindultunk. Nem léptem sokat, amikor oldalról egy katona jelent meg a fegyverével és vett célpontjába. Aida pillanatok alatt leszedte én pedig megköszöntem. Oda léptem és elvettem a fegyverét.

- Ha itt se lesznek a többiek, akkor..-mondtam, de nem fejeztem be a mondatom. Lesütöttem a szemem, amikor valaki megfogta  a vállam.

-Meglesznek.-mondta meglepettségemre Hargita, majd elindultunk.

Rengeteg cella volt mindenfele, de őrök sehol. A cellák üresek voltak.

- Elkéstünk. Innen már elhurcolták a rabokat.

Gondolkozni kezdtem. Eszembe jutott az a nő, és hogy akkor vihették el őket. 

-Vissza kell mennünk!-mondtam idegesen.- Ott lesznek. A nő, akit láttam. Biztos, hogy oda vitték. Nem volt olyan régen, ott kell még lenniük. Menjünk!

- Ajsa állj le, mert megijesztesz. A katonák mind ott lehetnek. Hallottam a lépteket, mikor ott voltunk.

- Miért mentünk el?-kérdeztem kétségbeesetten, majd magamtól kezdtem el rohanni vissza.

Végig a folyosón az elágazásig, a szag felé igyekezve.Elővettem a lámpám és már az elejétől világítva hagyva rohantam. A vége felé érve nem lassítottam le, átrohantam a falon. A hirtelen lendülettől kicsit megingtam, de hamar magamhoz térve felemeltem a karomat, és célpontomba vettem az előttem állót. Egy katona volt az. 

- Hol vannak??-kérdeztem idegesen. Az ellenség nyilván nem értette mit mondok, szóval egyszerűen véget vetettem a dolgoknak. Több katona is odaérkezett a lövés hangjára, míg én egyedül voltam, ők legalább öten. Menedékbe húzódtam, onnan támadva rájuk. Akkor megjelent mellettem a két lány.

- Te egy őrült vagy. Remélem jó fejek a barátaid.-mondta Hargita.

Rámosolyogtam, majd együtt leszedtük őket. Felálltam, és elkezdtem keresgélni. A teremben körbe nem volt semmi, a fal mindenhol ugyan olyan volt. Megérintettem, de nem tudtam átjutni rajta. Mintha le lett volna zárva.

- Itt vannak. Tudom.-mondtam, majd egy könnycsepp jelent meg a szemem alatt.

-Találtam valamit!-üvöltötte az egyikük.

Odanéztem, amikor ő átment a falon, majd egy sikítás követte.

Felpattantam és elindultunk Aida felé. A fehér fal lilára váltotta a színét.Megtorpantam. Nem hittem a szememnek. Ott állt velem szemben Aida mellett. 

- Ez itt majdnem kinyírt.-mondta tőle szokatlanul ideges hangon.

A személy teljesen meggyötörtnek és erőtlennek tűnt. Mégis kihúzta magát, majd láttam, ő is legalább annyira örül nekem, mint én neki.

-Ajsa.-mondta egyszerűen, majd elindultam felé és szorosan megöleltem. 

21.rész

Próbáltam az egyik kezemmel megfogni valamit, amibe kapaszkodhatok. A közében húzódó még megmaradt láncon csúsztam le, ami felvágta a tenyeremet.A földre érve egy kisebb hálát adtam, majd a többiekre néztem, akik karcolás nélkül megúszták, csak én véreztem.Bekötöttem a kezemet, közben elindultunk.

- Ezen a szinten két nagyobb járat van. Az egyikben tartják a veszélyesebb foglyokat. A másikban pedig megsemmisítik őket.- mondta Aida.

- Az egész rendszernek van valami terve a foglyokkal. Nem hiszem, hogy csak úgy elakarnának foglalni mindent. Elég nagy az erejük, akárhova építkezhetnének. Nekik mégis kellenek a lények. Mint valami anyag. -lépett előre Hargita.- a barátaidat ha bevitték oda,-mutatott az egyik irányba-akkor ők már nem élnek.

Lesütött szemmel hallgattam.

- Akkor oda megyünk először! Lehet, nem régen vitték oda őket, de az is lehet, hogy nincsenek is itt egyáltalán. Több hajó is van. Amikor leértem ide, láttam egy nőt. A teste, nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el. Rendellenes volt.

- Lehet, egy veszélyes lény volt. -mondta Hargita.

- Nem. Nem tűnt veszélyesnek, és ember volt. Itt valami másról van szó.Valamit csinálnak velük. Ki kell derítenünk, hogy mit. Ezt nem hagyná az emberiség. A katonák segítségével visszaverhetnénk őket.

- Ajsa. Nem hiszem, hogy azért menekültek el a Földről, mert annyira erősek lennének. Az emberek gyengék az ilyen technológiával szemben. 

- Szerintem legokosabb lenne elindulni valamerre. A te barátaid keressük. Mit gondolsz, merre lehetnek?-kérdezte Aida.

- A tervem megmaradt.Induljunk a veszélyesebbik úton, biztos ami biztos alapon. Nálam van egy fegyver. Gondolom, nálatok is van.

Egyszerre mutatták fel fegyvereiket, és a tartalékokat.

-Akkor indulás.-jelentettem ki, mikor Aida megfogta a kezem és visszahúzott.

-Gondolkoztál már azon, hogy mit fogsz ott találni?

-Nem, de a barátaim számítanak rám, nem számít mit kell értük tennem.

- Nagyon jó barátok lehetnek, ha ennyire elszánt vagy.-jegyezte meg Hargita gúnyosan.

Éreztem, kicsit elpirulok, habár az okát nem értettem.

-Induljunk!

20. rész

Visszamenjek? Vagy maradjak? Keressem tovább Ctrat és Fredet? Ez a nő megmentette az életem. Tudtam, hogy nem hagyhatom itt ezt a nőt. Kiakartam nyitni a lift ajtaját, mikor az  egy hatalmasat szikrázott. Hátrébb ugrottam egyet, és figyeltem, ahogyan felgyullad. Hirtelen robbant lángra. A füst szétterjedt, én pedig alig kaptam levegőt. Kezemet az arcom elé helyezve próbáltam kiutat találni. Óvatosan a lángoló ajtó mellé álltam, megpróbáltam szétfeszíteni azt. A homlokomon izzadság cseppek jelentek meg.

-  - Óóó.- jött ki minden hang a torkomból. Felnéztem, láttam, hogy van ott egy nyílás. Az egyik lábam beletettem egy kis résbe és elkezdtem felmászni.

  Nehezen, de feljutottam. Egy erős mozdulattal kilöktem a fedelét, ami rám esett, majd felhúztam magam. A liftben ekkorra már eluralkodott a tűz és a füst. Köhögtem. A lángok továbbra is felfelé jöttek, féltem, talán felrobbanhat az egész, szóval megkapaszkodtam és elindultam felfelé az aknában. Láttam a következő szintnek a nyílását, nem volt nagyon messze. A füst folyamatosan terjedt. Már majdnem felértem, mikor kinyílt a második szint ajtaja, és egy ideges katona pillantott le rám.  Elővette a fegyverét. Láttam a lézerpontot a karomon, majd gyorsan elrugaszkodtam vele, és majdnem leestem. Utolsó pillanatban megkapaszkodtam. Egyik kezemmel elengedve a falat nyúltam a fegyveremért, mikor egy újabb pont jelent meg, ezúttal a mellkasomon. A másik kezemmel ellöktem magam, mikor az ellenség lőtt egyet. Nem tartott már a kezem, hátradőltem. Éreztem ahogyan a  lábam kicsúszik a helyéről, én pedig hátraborulok. A lábammal a levegőben megpróbáltam elkapni valamit, sikeresen. Úgy lógtam, mint akit felakasztottak a lábánál. A hajam lefelé lógott. A katona pedig eltűnt. Felhúztam magam. Lehetetlen helyzetben éreztem magam, mikor először egy kisebb robbanást hallottam. Lenéztem, és láttam az égő liftből jön. Ekkor beindult a túlélési ösztönöm. Felkapaszkodtam, elkezdtem feljebb mászni, már majdnem fent voltam, a kezemmel már megérintettem a második szint talaját.Ekkor még két kisebb robbanást hallottam. Tudtam, ezek után már csak egy lesz, de az nem lesz ekkora. A talpam tűzforróan égetett. Sikerült felhúznom magam. Vettem egy mély levegőt, és felnéztem. A katona ott állt előttem, megszeppenve, fegyverrel a kezében. Mintha csak gondolkodott volna még, remegő kézzel nyúlt a fegyveréért. Új lehetett, efelől nicns kétségem. De miért küldenek ide egy újoncot? Nem akartam megölni, egyszerűen felugrottam, és kivertem a kezéből a fegyverét. Az utána nézett, majd rám. Egyenesen a szemembe, aztán . Aztán elszaladt. Abban a pillanatban hatalmas robbanásként tűnt el a lift lentről.

-  Fredék ott lehetnek az első emeleten. Meg kell mentenem őket. De hogyan? Hogy jutok le?- kérdeztem magamtól, mikor visszatért az ellenség. 

A fegyveremért nyúltam, de ő feltette a kezeit, majd közelebb lépett hozzám, körülbelül három lépésre. Mélyen a szemembe nézett, majd lefelé mutatott. A vészjelzések szólni kezdtek, valószínűleg hamarosan többen is lesznek. Az idegen megfogta a kezem, és elkezdett húzni, én pedig követtem őt. Tudtam, segíteni akar. Bíztam benne, és bár meg akart ölni, követtem őt. Egy éles fényt láttam oldalról, majd az új segítőm összeesett. Kérdőn ránéztem, majd a fény irányába. Az a személy állt  ott, akit legutoljára kimentettem a cellából. Az elindult felém, és levette a ruhát a fejéről, amitől láttam az arcát. Beesett volt. Szemei hatalmasak. A szája kicsi volt, az orra pedig lapos. Az összképet összevetve érdekes volt.

-         Átvert volna.  – mondta ki, mire meglepődtem, hogy milyen sokan beszélik az emberek nyelvét.

-         Ki vagy te? –kérdeztem.- és miért ölted meg? Szerintem segített volna.

-         Naív ember. A nevem Aida. Ő meg a társam.- mutatott maga mellé, ahol az az ember állt, kivel én is nem régen találkoztam.

-         Ennek muszáj jönnie?- kérdezte felfelé nézve.

-         Igen. Most már hozzánk tartozik. – mondta Aida

-         MI? Nem. Én a barátaimmal vagyok. Őket akarom megmenteni.

-         Segítünk. – mondta a kedvesebbik.

-         Hát persze. A nevem Hargita. Az első szintre akartál menni ugye? Akkor gyerünk a liftbe.

-         Nem jó. Felrobbant.-mondtam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Aida odament, és egyszerűen leugrott, a társa pedig követte őt. Oda léptem én is, hallottam, jön az ellenség, szóval gondolkozás nélkül ugrottam a nem rég még lángokban heverő alagútba.

19. rész

A nő szó nélkül elindult, én pedig ott álltam fegyver, és bármi nélkül. 

- Hé! Te meg merre akarsz menni?- kérdeztem, szerintem jogosan. 

- Elég régóta itt vagyok, elméletben ismerem a hajót. Ha minden igaz, három szint van, amin foglyokat tartanak. Ez a második szint. Pontosan kiket is keresel?

- Az egyik egy idősebb férfi, a másik pedig. Egy ctra. Ismered ezt a fajt?

- Hogy ne ismerném. Én mindent ismerek. Jól választottál, hogy kiszabadítottál.

Kicsit furcsán néztem rá, aztán ráhagytam. 

- Te meg  szerezhetnél valami fegyvert.- szólt utánam, majd elfutott.

Visszamentem az egyik leütött katonához és elvettem a fegyverét. 

- Klassz. Jó kis, akármi.- jelentettem ki, majd követtem az új társam.

A folyóson két ellenség állt, háttal nekünk. A lány óvatosan osonni kezdett felé, én pedig csak néztem a jelenetet. A két őr mellett, két cella volt. Benéztem, hogy mi lehet bent. Láttam egy alakot, de nem tudtam beazonosítani, mert sötét volt bent. Eközben egy nagyobb kattanást hallottam. A lány leütötte az egyik őrt, mire a másik megfordult, de ő gyorsabb volt. 

- Látod, így kell ezt.-nézett rám, elégedett vigyorral az arcán, amikor az egyik mozogni kezdett.

- Vigyázz!- kiáltottam oda, mert az épp elővette a fegyverét, és úgy tűnt, lőni készül. A kezemet a fegyveremhez kaptam, és abban a pillanatban lelőttem.

- Kösz.- szólt oda, majd tovább ment.

-Várj! nem kéne kiszabadítani a többieket?- kérdeztem.

- Szerintem megoldják.

- Ahogyan te is?- éreztem a levegőben, hogy némi feszültség kezd kialakulni köztünk.

- Ahogy akarod.- hajolt le egy fegyverért.- De rám többet ne számíts.- amint ezt kimondta, egyszerűen elsétált.

Másodpercekig még néztem, majd elfordultam a cella felé, és kinyitottam az ajtót. A hangra az idegen felpattant, majd felém nézett, aztán lesütötte a szemét.

- Ööö.-jött ki minden hang a torkomból. 

Erre az felállt, és gyenge léptekkel megállt előttem.

Nem volt nálam magasabb, de az arcát nem láttam, mert eltakarta a ruhája. Emberszerű volt, de valamiben különbözött. A dereka vékonyabb volt, nyaka hosszabb. Nem láttam, hogy lenne haja. Kiegyenesedett és kisétált mellettem.

- Megráztam a fejem, majd én is tovább mentem. Egyedül. Életem egyik legfurább pillanatának tartom ezt a jelenetet. 

Nem volt vesztegetni való időm, a barátaimat meg kellett találnom. Tovább mentem. Eljutottam a hajó lift szerkezetéig, majd beszálltam és elindultam az első szintre. Kinyílt az ajtó, én pedig kiléptem. Egy hosszú folyóson találtam magam, ami szinte olyan volt, mint a másik. Elindultam előre, de minden kihalt volt. A cellák üresek voltak.

- Hol van mindenki?-kérdeztem magamtól.

Visszaindultam a lifthez, hogy felmenjek a harmadik szintre, amikor egy ember megjelent. Nem tudom honnan. A teste hófehér volt, és nyálkás.

- Fuss.- mondta szinte suttogva. A következő pillanatban egy katona jelent meg mögötte, és nézett rám mérgesen. 

Elővettem a fegyverem, hogy lelőhessem. Akkor a lány megfordult, és neki támadt egymagam, az ajtó pedig becsukódott.

18. rész

Ahogyan megnyílt az út a szabadulásom felé, dühtől feltöltődve vágtam neki a kalandnak. Az óriási hajók mellett, az, amiben én ültem, aprónak és gyengének tűnt. A haragom azonban nagyobb volt bárminél. nem gondolkoztam tovább, belevágtam. A hatalmas gépek közt cikázva ügyet se vetettek rám. Tudtam, ez a kényelem nem tarthat sokáig. Amit ezekre gondoltam, a hajó radarja megszólalt, számomra idegen nyelven.

- Azonosítani szeretnél, vagy mi bajod van? - szóltam vissza emelkedett hangon, mire az elhallgatott.

- Ideje belehúzni.- jelentettem ki, majd egyre gyorsabban haladtam. A rádió újból szólni kezdett, érezhetőbben más hangvételben. Egyszerűen megfogtam a fegyverem, és kilőttem onnan, ami pillanatok alatt szikrázott, majd elhallgatott. 

- Na végre. Nem is volt olyan nehéz. - mondtam gúnyosan. 

A hajó radarjából láttam, hogy hajók igyekeznek mögöttem, nyilván elakartam kapni. Megfordultam, mint aki csak engedelmeskedni akar, viszont ahelyett, hogy így tettem volna, beélesítettem a fegyvereimet és lőttem. A lövedék hol célba talált, hol pedig elveszett az univerzumban. Nem kellett több, ők is támadásba kezdtek, ám én erősebbnek bizonyultam és mind a kettőt kilőttem. Így haladhattam tovább, zökkenőmentesen az anyahajó felé. Többen nem támadtak meg, sikerült megúsznom. Mikor odaértem, a szerkezet magától nyílt meg előttem, én pedig bementem. Még nem szálltam ki, utoljára vettem egy mély levegőt.

- Elég legyen ebből. - jelentettem ki szinte suttogva, majd kiléptem.

A fegyverem nem vettem elő, egyszerűen csak kisétáltam. A körém gyűlt ellenség egy pillanatig hezitált, majd elfogtak. Bevezettek a cellámba, ahol meglepetésemre egyedül én voltam. Az a gondolat járt a fejemben, hol vannak a többiek, mikor egy alak jelent meg előttem. Összeráncoltam a szemöldököm.

- Ajsa! - nézett fel rám komoly tekintettel a nagyapám.

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem. 

- Tudnod kell valamit. 

Kérdőn néztem rá, vártam, hogy mondja mit akar, amikor belépett egy katona, a nagyapám pedig ránézett és kisétált.

- Köszönöm, hogy ezt mind megosztottad velem! - kiabáltam utána dühösen.

Mit gondoltam? Hogy idejövök, itt lesznek a többiek és majd egyszerűen elmegyünk? Valamiért jó ötletnek tűnt. Most viszont itt vagyok, és fogalmam sincs hogy mit tehetnék. A katona méregetni kezdett, majd morgott egyet és elindult kifelé, én pedig visszaordítottam rá.

- Nyomorult! - ez volt minden, amire éppen gondoltam, ő pedig csak visszapillantott rám, majd mint aki értené, gúnyosan mosolygott, aztán egyszerűen kiment. 

Neki dőltem a falnak, és gondolkozni kezdtem, majd felálltam, és ide oda sétálgattam. A cellámban csupán egy ágyféleség volt, semmi más. A fal Nem tűnt koszosnak, kifejezetten modern volt az egész helyiség. Körülbelül fél óra telhetett el, mikor beleuntam. Odamentem az ágyhoz, és egyszerűen felborítottam.Egy őr jött be dühtől felpörögve, majd kinyitotta a cellám és elindult felém. Az utolsó pillanatig egyenesen álltam, majd mikor elég közel ért hozzám, felemeltem a jobb kezem, és behúztam neki egyet, aki hátrált egy lépést, én pedig újra neki támadtam, majd megkerültem őt és rázártam a cellaajtót.

- Ez túl könnyen ment. - néztem rá mérgesen, de nem vártam meg a további reakcióit, futni kezdtem a cellák közt. Néha a falnak dőltem, majd ha tiszta volt a levegő, tovább igyekeztem. Egyértelműen kerestem valamit. Egy cellát, amiben a többiek is vannak. Két katona jött velem szembe, és azonnal megláttak. Mind a kettő idegesen indult meg felém, amikor a mellettem lévő cellából egy női hangot hallottam. Oda kaptam a fejem, amikor egy nő, felém dobott egy vasrudat. Fogalmam sincs, hogy honnan szerezte, de szükségem volt rá. Megköszöntem, majd csodálkozva néztem őt.

- Kiszabadíthatnál, ha már segítettem. - mondta kissé gúnyosan.

- Persze. - léptem oda és nyitottam ki az ajtót. 

- Van fegyvered? - kérdezte azonnal.

- Csak ez. - mutattam a vasrúdra kissé furcsán.

- Azt add vissza . - vette ki a kezemből. - Miért vagy itt?

- A barátaimat keresem. Talán, velem jöhetnél. - tettem ajánlatot neki, mire ő csak biccentett.