A következő nap, szinte pillanatok alatt eltelt. Várakozás közben nem töltöttünk sok időt, inkább mindannyian külön voltunk. Egyesével. Azon gondolkoztam, meglátogatom a nagymamám, de végül nem tettem. Nem éreztem, hogy látnom kell...
Végre pedig elérkezett a pillanat, amire mindannyian vártunk. A tanács döntést hozott. Egy katonát küldtek elénk, hogy a tárgyalóterembe vigyen minket.
A folyóson sétálva, én haladtam legelöl, mögöttem Ctra, a lányok, leghátul pedig Fred és Joakim.
A terem ajtajához érve, utoljára hátranéztem, hátha valaki mellém áll, de nem jött senki, szóval egyedül léptem be elsőként a terembe.
- Örülök, hogy mind itt vagytok. A tanács döntött az ügyetekben - állt fel az idős asszony.
- Próbáltuk felvenni a kapcsolatot, hátha sikerül valakivel - mondta az egyik idős férfi.
- Milyen kapcsolatot? A kapcsolat itt van! - utaltam ezzel a többiekre mögöttem.
- A döntésünk tehát a következő - folytatta szigorúan - Én, mint az Északi nép vezetője, ezennel kijelentem, hogy az emberiség nem hajlandó részt venni a háborúban, sem semmilyen felkelésben...
- MI? - szóltam a szavába
- Hacsak.. hacsak nem képesek összehozni egy gyűlést a további népek vezetőivel. Ezennel a gyűlést berekesztem - kiáltott egyet, majd a hátsó ajtó felé indult, ahogyan a másik három vezető is.
- Várjanak! - szaladtam utánuk - Kérem, had mondjak még valamit - Csak nyugodtan, azt hiszem, a döntésünkön ez már amúgy sem változtatna -mondta egyikük gúnyosan, majd mind a négyen visszafordultak.
- Tudják, azt gondoltam, az emberek gyávák. Hogy csak megfutamodnak, és egy kis lyukban próbálnak felkészülni az esetleges támadásra. Azt hiszik, ezzel bármit is elérnek! - kezdtem kissé kiabálni - De tévedtem - vettem lejjebb a hangsúlyt - Az ember nem gyáva, sokkal inkább önző!
- Ajsa - állt mellém Fred, de nem érdekelt a jelenléte, folytattam.
- Évek óta képzik a katonákat, erre mikor szinte az ölükbe hullana a lehetőség, hogy talán segítsenek másokon, nem teszik... Mert maguknak akarják ezt az erőt. Ez önző dolog. Hát ezért kellett minden nap négy órát a fegyvermesterséggel foglalkoznom? Ennyit érne a szó, hogy összetartás? Miért van ilyen kifejezésünk, ha használni nem tudjuk? - mondtam, mire már teljesen kiborultam - Elegem van az emberekből... - ez volt a végszó. A teremben mindenki csendben végignézte ahogyan kisétálok az ajtón.
A folyosó vége felé futni kezdtem, egyenesen a hajónk felé, amivel érkeztünk.
Beszálltam, majd pár könnycsepp futott végig az arcomon, amikor valaki más is beszállt a hajóba.
- Nagyon a szíveden viseled a többi nép életét - mondta Aida
- Más a fontos nekem, mint nekik. Ennyi az egész.
- Valóban?
Sóhajtottam egyet, majd leültem.
- Tudod, sosem éreztem magam igazán "embernek". Mindig mást szerettem volna, mint ami volt. Biztos, hogy más is érzett így, csak nem merte kimondani. Nekem ez, ami itt van, nem élet. Nem érzem magam otthon...
- Ez minden oka?
Vártam. Mit is válaszolhatnék erre? Mondtam, amit helyesnek láttam.
- Nem! Más oka is van, hogy fontos, mégpedig... Ti.
- Mi? - nevetett fel - gondolom Hargita a legnagyobb oka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése