18. rész

Ahogyan megnyílt az út a szabadulásom felé, dühtől feltöltődve vágtam neki a kalandnak. Az óriási hajók mellett, az, amiben én ültem, aprónak és gyengének tűnt. A haragom azonban nagyobb volt bárminél. nem gondolkoztam tovább, belevágtam. A hatalmas gépek közt cikázva ügyet se vetettek rám. Tudtam, ez a kényelem nem tarthat sokáig. Amit ezekre gondoltam, a hajó radarja megszólalt, számomra idegen nyelven.

- Azonosítani szeretnél, vagy mi bajod van? - szóltam vissza emelkedett hangon, mire az elhallgatott.

- Ideje belehúzni.- jelentettem ki, majd egyre gyorsabban haladtam. A rádió újból szólni kezdett, érezhetőbben más hangvételben. Egyszerűen megfogtam a fegyverem, és kilőttem onnan, ami pillanatok alatt szikrázott, majd elhallgatott. 

- Na végre. Nem is volt olyan nehéz. - mondtam gúnyosan. 

A hajó radarjából láttam, hogy hajók igyekeznek mögöttem, nyilván elakartam kapni. Megfordultam, mint aki csak engedelmeskedni akar, viszont ahelyett, hogy így tettem volna, beélesítettem a fegyvereimet és lőttem. A lövedék hol célba talált, hol pedig elveszett az univerzumban. Nem kellett több, ők is támadásba kezdtek, ám én erősebbnek bizonyultam és mind a kettőt kilőttem. Így haladhattam tovább, zökkenőmentesen az anyahajó felé. Többen nem támadtak meg, sikerült megúsznom. Mikor odaértem, a szerkezet magától nyílt meg előttem, én pedig bementem. Még nem szálltam ki, utoljára vettem egy mély levegőt.

- Elég legyen ebből. - jelentettem ki szinte suttogva, majd kiléptem.

A fegyverem nem vettem elő, egyszerűen csak kisétáltam. A körém gyűlt ellenség egy pillanatig hezitált, majd elfogtak. Bevezettek a cellámba, ahol meglepetésemre egyedül én voltam. Az a gondolat járt a fejemben, hol vannak a többiek, mikor egy alak jelent meg előttem. Összeráncoltam a szemöldököm.

- Ajsa! - nézett fel rám komoly tekintettel a nagyapám.

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem. 

- Tudnod kell valamit. 

Kérdőn néztem rá, vártam, hogy mondja mit akar, amikor belépett egy katona, a nagyapám pedig ránézett és kisétált.

- Köszönöm, hogy ezt mind megosztottad velem! - kiabáltam utána dühösen.

Mit gondoltam? Hogy idejövök, itt lesznek a többiek és majd egyszerűen elmegyünk? Valamiért jó ötletnek tűnt. Most viszont itt vagyok, és fogalmam sincs hogy mit tehetnék. A katona méregetni kezdett, majd morgott egyet és elindult kifelé, én pedig visszaordítottam rá.

- Nyomorult! - ez volt minden, amire éppen gondoltam, ő pedig csak visszapillantott rám, majd mint aki értené, gúnyosan mosolygott, aztán egyszerűen kiment. 

Neki dőltem a falnak, és gondolkozni kezdtem, majd felálltam, és ide oda sétálgattam. A cellámban csupán egy ágyféleség volt, semmi más. A fal Nem tűnt koszosnak, kifejezetten modern volt az egész helyiség. Körülbelül fél óra telhetett el, mikor beleuntam. Odamentem az ágyhoz, és egyszerűen felborítottam.Egy őr jött be dühtől felpörögve, majd kinyitotta a cellám és elindult felém. Az utolsó pillanatig egyenesen álltam, majd mikor elég közel ért hozzám, felemeltem a jobb kezem, és behúztam neki egyet, aki hátrált egy lépést, én pedig újra neki támadtam, majd megkerültem őt és rázártam a cellaajtót.

- Ez túl könnyen ment. - néztem rá mérgesen, de nem vártam meg a további reakcióit, futni kezdtem a cellák közt. Néha a falnak dőltem, majd ha tiszta volt a levegő, tovább igyekeztem. Egyértelműen kerestem valamit. Egy cellát, amiben a többiek is vannak. Két katona jött velem szembe, és azonnal megláttak. Mind a kettő idegesen indult meg felém, amikor a mellettem lévő cellából egy női hangot hallottam. Oda kaptam a fejem, amikor egy nő, felém dobott egy vasrudat. Fogalmam sincs, hogy honnan szerezte, de szükségem volt rá. Megköszöntem, majd csodálkozva néztem őt.

- Kiszabadíthatnál, ha már segítettem. - mondta kissé gúnyosan.

- Persze. - léptem oda és nyitottam ki az ajtót. 

- Van fegyvered? - kérdezte azonnal.

- Csak ez. - mutattam a vasrúdra kissé furcsán.

- Azt add vissza . - vette ki a kezemből. - Miért vagy itt?

- A barátaimat keresem. Talán, velem jöhetnél. - tettem ajánlatot neki, mire ő csak biccentett.