10. rész

Két nap telt el azóta, hogy elhagytuk a bolygót. Ez idő alatt volt időm eltervezni, hogy hogyan is fogom megkeresni a nagypapámat. A terveimet megnehezítette, hogy a lábam egyre rosszabbul nézett ki. Egész nap szédültem, amit lepleznek kellett, hogy ne forduljunk vissza. Ctra próbált segíteni, úgy tűnt, hogy ő látja, hogy nem vagyok jól, és minden nap három alkalommal adott valamit, hogy egyem meg. Furcsa, nem volt semmilyen különösebb íze, ezért csak megettem. Ahogyan közeledtünk a Földhöz, egyre inkább azon voltam, hogy át kell vennem az irányítást a hajó felett, de azt csak akkor tudtam volna elérni, amikor megérkezünk a Földre. Gondolataimnak Fred vetett véget.

- Lehetséges, hogy kitérőt kellene tennünk. – mondta, közben mutatott előre fele

Előttünk egy újabb hatalmas hajó állt.

- Szerintem ez mellet még eltudunk úgy haladni, hogy ne vegyenek észre minket. – próbáltam elterelni Fredet a problémáról.

- Lehetetlen. Valószínűleg már akkor tudtak rólunk, mikor még mi nem is láttuk őket. Úgy gondolom, hogy legokosabb lenne visszafordulni.

- Visszafordulni? Hisz ez csak egyetlen egy hajó.. – mutattam az óriásra, mikor észrevettem, hogy nem egy, hanem legalább húsz darab hatalmas űrhajó tornyosul előttünk. Akkor világossá vált. Ez egy flotta és mivel a Föld közelében van, feltételezhetően az a flotta, akik miatt 150 ével ez előtt, a lakosságunk evakuálva lett. Hátborzongató érzés volt látni őket. Szinte átéltem az összes fájdalmas élményt már csak azzal is, hogy láttam, milyen hatalmas erejük van és kitudja, hogy hányan lehetnek még a naprendszerben szétszórva. Nem voltam benne biztos, hogy meghallgatnának minket. Nem kellett kimondani,de mind attól tartottunk, hogy gondolkodás nélkül végeznek velünk. Fred némán elindult az anyahajó felé, amire először azt hittem, hogy tudatosan cselekszi, majd kiderült, hogy a hajó vonz minket befelé. Elkezdtem magamban visszaszámolni. Gondolkoztam, hogy mit is lehetne tenni,de a pánik miatt, semmi nem jutott eszembe. Ahogyan közeledtünk, nem láttam semmit sem a hajó belsejéből. Az egész sötét volt. Már majdnem teljesen beértünk, mikor elkezdett visszazáródni az ajtó. Bent voltunk. Nem álltak katonák akik minket várnának, senki nem volt ott. Feltehetően, ugyan is semmit nem láttunk a sötétségben. Fred a fegyveréhez nyúlt, és oda intett Ctranak, hogy ő is cselekedjen így. Makacsságom miatt, én voltam aki először kilépett a hajóból. Fegyverrel a kezemben vártam. Különös zöld fény áradt az egyik folyosó szerűségből, így hát elindultunk arra felé. Valamiért úgy tűnt, minden nedves, a plafonról is csöpögött a víz. Túl nagy volt a csend. A kezemmel intettem, hogy mind álljanak meg. Kissé megszédültem, de tudtam, nincs most helye annak, hogy rosszul legyek. Ki kell szabadulnunk innen, de ahonnan jöttünk, már nincs kiút. Fred a kérésem ellenére is elindult. Amint a fény elé ért, tüzet eresztettek rá. Szerencsére időben lebukott. A segítségére siettünk. Tízesével jelentek meg a katonák, míg mi csupán hárman voltunk. Nem hibázhattunk, hisz az életünkről volt szó.