32.rész

Levegőért kapkodva nyitottam ki a szememet, nem tudtam, hol vagyok, vagy hogy ki vagyok egyáltalán. A hajamat a számból köpködtem ki, a kezeim az oldalamhoz ragadtak. Próbáltam megmozdítani a lábam, de nem ment. Lebénultam. A falak fehér foltosak voltak, a talaj rothadó hulláktól hemzsegett. Előre hajoltam, megpróbáltam kiszabadítani magam a trutyiból, ami körül vett, de nem jártam sikerrel. 

- Mi történik velem? - mondtam hangosan, majd mikor felnéztem, egy idegen alak állt előttem.

Arca gyűrött volt, s bár vonásai emlékeztettek valakiére, fogalmam sem volt róla, hogy ki ő. Ősz haját óvatosan hátrasimította, majd hasba rúgott, amitől eldőltem. A hasamba érkező hirtelen nyomástól, újból szaporán kezdtem venni a levegőt. Leguggolt elém s megszorította az arcomat úgy, hogy a szemébe tudjak nézni, azután egy fegyvert vett elő, s a lábamhoz tartotta.

Akkor vettem észre, hogy van egy seb rajta, melyet addig nem éreztem. Vér helyett azonban valami más folyt ki belőle, valami ismeretlen, fehér.

Megrémültem, hogy megfog ölni engem. Ám nem húzta meg a ravaszt.

- Jó - állt fel elégedetten, majd megragadta a karomat, s húzott maga után.

- Járj! - parancsolt rám, de akármennyire is próbáltam a lábamra állni, nem ment - Azt mondtam, járj! - kiáltott rám ezúttal mély,tekintélyt parancsoló hangon.

De bárhogy is kiabált, képtelen voltam mozgatni őket. Elengedte a karomat, majd másik két lény érkezett, ők fogtak meg, s cipeltek tovább.

Sokáig hordoztak, míg nem a poshadó falaktól, ahol a hullákat s engem is tartottak, egy tükör ajtóhoz nem értünk.

Mikor megláttam magam, megrémültem. A szemem piros volt, s az orromból kifolyt vér az arcomra volt száradva. A ruhám szintén véres volt, a karom, mely a testemhez ragadt, eresnek tűnt. Ahogy végig néztem magamon, mégis csak egy dolgon akadt fenn a szemem, a jelvényen, ami a ruhámon ragyogott. Ismerős volt, de nem tudtam, honnan.

Az ajtó kinyílt. Bent egy nő feküdt a földön, látszólag magán kívül volt, s két másik idegen lény várakozott még, mind a ketten fogságba ejtve.

Az egyikük amint meglátott, mosolyogni kezdett, hatalmas megkönnyebbültséget, s egyszerre félelmet láttam az arcán.

- Ajsa! - kiáltott rám mély hangon.

- Ajsa? - kérdeztem vissza.

A két lény elengedett, amitől egyből a földre rogytam.

Az ősz hajú férfi újból elém állt.

- Elhoztam nektek, had legyen még egyszer utoljára együtt a csipet csapat.

- Ki maga? - kérdeztem tőle - Hol vagyok?

Az öregember mérgesen rám morgott.

- Nem emlékszel rám? - üvöltött az arcomba - De rájuk, biztosan emlékszel! - mutatott a többiek felé.

- Nem igazán.

Az idegen férfi nevetni kezdett, mire az egyik lény megszólalt.

- Elvesztette az emlékezetét, hát nem látja?

- Azt akarom, hogy szenvedj! Addig itt maradsz, míg nem fogsz emlékezni - mondta, majd az alattvalóival együtt kisétált.

- Ajsa, emlékezned kell - én vagyok az, Ctra. A barátaid vagyunk! Aida, és Hargita!

- Hargita? - kérdeztem vissza.

- Igen! Segítened kell! Gondolkozz! Próbálj meg emlékezni! Egy messzi bolygóról jöttél. A nagymamáddal éltél, minden nap egy négy órás kiképzésen vettél részt. A nagyapád eltűnt, megakartad találni őt! - várt egy kicsit - de átvert téged. Nem halt meg. Csak rossz oldalra állt át. Itt volt az előbb. Nem emlékszel az arcára... Vagy, a mi arcunkra?

- Sajnálom. Nem. Összekeversz valakivel.

- Nem hiszem el. Szerencséd, hogy Hargita magán kívül van. Már rég felpofozott volna. Itt vagy, megmenthetnél minket, de nem tudsz, mert képtelen vagy emlékezni, hogy ki vagy valójában! Senki se vagy... Egy Földlakó ember... Semmi több.

- Föld? - kérdeztem vissza, mire hirtelen eszembe jutott valami. Eszembe jutott, ahogy a nagyapám holmijaiban kutatok, ahogy megtaláltam a könyvet, melyben a képek voltak. Eszembe jutott a bolygó, ahol felnőttem, a kiképzések, vagy amikor először találkoztam Ctraval. Hogy mennyire felnéztem rá, s hogy most is mennyire felnézek rá. Eszembe jutott Hargita, hogy mennyire idegesítő, s az erő, melyre Aida képes. 

- Emlékszem már. EMLÉKSZEM! - kiáltottam fel - Ki kell szabadulnunk!

- Ajsa - mondta Ctra könnyes szemekkel.

- De, hogyan? A lábaim lebénultak, a kezeim a testemhez ragadtak... Képtelen vagyok mozogni, olyan vagyok, mint egy beszélő zsák. 

- El kell jutnunk az energia forráshoz, hogy mintát küldhessünk, hogy a ctra sereg elinduljon - mondta Aida - ők az utolsó reményünk...

- Talán nem - mondtam - van más megoldás - belém lőttek valamit. Nem tudom, mi lehet ez pontosan, de azt tudom, hogy köze van az energia forráshoz, ami a repülőket hajtja. Talán elég lenne mintát küldeni a véremből. Érzem, hogy a szer átjárta az egész testem. Ha küldünk nekik, megvizsgálhatják. De gondolom, elvették tőled azt a műszert.

- Ami azt illeti, nem. Nálam van, de nem érem el- mondta Ctra.

Hargita nincs magánál, mi pedig nem tudunk mozogni.

Ctra lenézett, s már láttam is a szerkezetet a lábára erősítve.

- Talán oda tudok kúszni - mondtam, majd a földre dőlve kúszni kezdtem, míg nem odaértem hozzá, majd a fejemmel nagy nehezen lelöktem a szerkezetet, ami így a földre esett.

- Nagyszerű, már csak vér kell- mondtam, majd beleharaptam a karomba olyan  erővel, ahogy csak tudtam, mire az vérezni kezdett.

Egy csepp vér a szerkezetre esett, ami hirtelen zölden kezdett el világítani.

- Sikerült - néztem fel könnyes szemekkel, mire kinyílt az ajtó, s a nagyapám lépett be rajta a katonáival, megragadtak, s egyenesen az energiaforráshoz vezettek.

A terem hatalmas nagy volt, berendezésében pedig pont olyan, mint amit először láttunk.

Hatalmas elektromos fehér trutyi állt a terem közepén.

- Kíváncsi vagy, miért lőttünk meg téged, Ajsa? - mondta a nagyapám - Tudod, ki vagyok egyáltalán? - kérdezte.

- Az a személy, akit a nagyapámnak hittem.

- Hittél? Had világítsalak fel. Sose voltam a nagyapád. Most pedig, hallgass rám, mesélek neked valamit - mondta torzult hangon -

Sok száz évvel ezelőtt a népünk elnyomásban élt azok a népek által, akik képesek voltak maguktól az erőre. Mint a barátod, Aida, vagy Ctra. Különlegesnek tartották magukat ám valójában önzőek voltak. A népünk ezt megelégelte, s rájöttünk, hogyan tudjuk ezt az erőt elvenni tőlük. Sok ezer lényt pusztítottunk el. Míg nem megszületett a fehérség. Ezzel a forrással hatalmas űrhajókat tudtunk építeni, s fegyvereket, melyekkel minden lényt leigáztunk, akit letudtunk. De a  lények elmenekültek, s már nem volt elegendő forrásunk. Többet akartunk! Kipróbáltuk mi történik, ha magunka adjuk a szert, azonban nem történt változás egyetlen lénynél sem. kivéve a nagyapádat.

- Tessék?

Amikor elfogtuk a hajóját, ami az űrben magányosan cikázott, megakartuk ölni őt, hisz hamar kiderült, hogy nincs ereje. Tehát hasznavehetetlen. De nem így volt. Mikor megpróbáltuk megölni, a teste valahogy kapcsolatba lépett a szerrel, s teljesen átalakította őt, míg nem eggyé nem vállt a szerrel. A nagyapádat klónozták, hogy több ilyen forrást tudjunk előállítani. De a kísérletek kudarca fulladtak. Egyedül ő volt képes az átalakulásra. A többi klónt a vezérünk megtartotta, s kinevezett minket a hajók vezetőinek. Így vagyok most én itt. A nagyapádból előállított erőforrás azonban nem tart örökké. Gyengül. Itt jössz te a képbe.

Amilyen nyomorult vagy, meg se kellett keresnünk téged, hisz magadtól idejöttél. Remélem elbúcsúztál a barátaidtól, a tested ugyanis kapcsolatba lépett a szerrel. Gratulálok, kiválasztott lettél. Segíthetsz elpusztítani a világot azzal, hogy átalakulsz a mi erőforrásunkká.

Alig kaptam levegőt, éreztem, hogy a szer lassan belülről megfolyt. Próbáltam megmozdulni, de nem ment.

- Ellenkezhetsz. De már késő, Ajsa. Számodra ez a vég, számunkra pedig a kezdet. Még pár óra, és meghalsz. Addig próbálj meg nyugton maradni...